Félonline.hu – 19:30, a színház ajtajában ácsorgó tömeg felsóhajt, mire kinyílik az ajtó. A csinos ruhába, öltönybe bújt emberek izgatottan tipegnek egyre előrébb a sorban. Bent mindenki kavarog, a helyét keresi. 20:00, felcsendül egy halk dallam és az utolsó néző is elfoglalja a helyét. A fények lassan elhalványulnak, halk morajlás fut végig a nézőtéren. Majd a sötét csendben felgördül a függöny és elkezdődik valami egészen rendkívüli. Ezt a pillanatot pedig egymáshoz alig hasonlítható módon éli meg a néző, a színész vagy éppen a rendező. Gulyás Hermann Sándor és Jászberényi Gábor már mindhárom szerepben megtapasztalták egy-egy előadás izgalmait. A legutóbbi formabontó produkciójuk pedig újraértelmezi a színházélmény fogalmát.

A tiszaújvárosi származású Sándor és a soproni Gábor pályája egészen szerencsésen kezdődött. Ők nem élték meg azokat a rettegett kezdeti akadályokat, nehézségeket, amiken a legtöbb fiatal színészpalántának túl kell esnie. Mondhatni egyenes út vezette őket, addig, ahol most tartanak. Ezt az utat azonban a céltudatosságuk és az elhivatottságuk tette zökkenőmentessé. „Gyerekkoromtól kezdve ezzel akartam foglalkozni. Nagyon sok előadásban vettem részt, mint amatőr és megfertőzött engem már az elején. Amikor felvettek Budapestre a Gór Nagy Mária színitanodába, akkor dőlt el, hogy biztosan ezt akarom csinálni.” – osztotta meg Sándor.

„Meghallottam, hogy ha az ember játszik színházi darabokban, akkor igazolják az iskolai hiányzásait. Tehát én is így tettem és egyszer csak azon kaptam magamat, hogy a felnőttek olyan dolgoktól beszélgetnek, amik engem nagyon is érdekelnek. Az idő múltával pedig biztos lettem abban, hogy én a színházzal szeretnék foglalkozni. Akkor még nem tudtam, hogy színészkét, rendezőként, asszisztensként vagy súgóként, de az a lényeg, hogy valamilyen módon.” – emlékezett vissza Gábor.

Mindkettejük tapasztalta már, milyen egy színdarabot a rendezői székből megformálni. Aktuális darabjuk apropóján – amit ketten rendeztek – felmerült a kérdés, hogy vajon mennyire kell a színészetet és a rendezést szétválasztani, illetve melyik áll jobban testhez nekik. Sándor már inkább rendezne, mint színészkedne, viszont Gábor éppen ellenkezőleg vélekedik: „Én jobban szeretek színész lenni. Egyrészt azért, mert a rendező munkája a bemutató végeztével véget ér. Olyan mintha lenne egy zsákja a rendezőnek meg a színészeknek is. A rendező zsákja az olvasópróbán az első napon tele van, a színészeké meg viszonylag üres. A rendező szépen lassan elkezd átpakolgatni a színészek zsákjába, fejébe, végtagjaiba, zsigereibe és ahogy közeleg a bemutató, a színészek adott esetben többet tudnak egy szerepről, mint a rendező. Ez azzal jár, hogy tulajdonképpen egyedül marad, de ez így van jól. Ő odaadja azt a tudást és azt a felkészültséget, amivel rendelkezik és a színész pedig eljátsza a darabot. Saját maga alakítja, formálja a gondolatai által az egész figurát és ahhoz már több köze van neki, mint a rendezőnek.”

A színészként eltöltött évek alatt játszottak nagyszínpadon, nagy közönség előtt és volt olyan is, mikor egy kisebb társaságnak adtak elő egy darabot, egészen sajátos módon a nézőket egy körbe ültetve kevés szereplővel, függöny nélkül. Nem is kell mondani, hogy óriási a különbség a kettő között. „A kisebb előadások az igazabbak. A néző látja a színész minden mozdulatát, azt, hogy hogyan vesz levegőt, hogyan izzad, hogy nevet, hogy sír. Ezek nem lehetnek hamis dolgok. A nagy színházban, nagyszínpadon sokkal több mindent lehet eltitkolni.” – vélekedik Sándor.

„Nekem is ez a fajta formabontás áll a legközelebb a szívemhez. Persze vannak olyan előadások, amelyeket klasszikus formában érdemes megjeleníteni, de én nagyon bírom azt, amikor nincsenek kellékek vagy nincs az a nagy színpadi varázslat. Hiszen úgyse tudjuk felvenni a harcot a filmekkel. Mindig látni fogod egy előadáson, hogy nem szúrja le igazából a másikat, hogy nem igazi tűz ég, ezért úgy gondolom, hogy sokkal jobb az, mikor közös játék jön létre a nézőkkel és közös fantázia kelti életre a történetet.” – osztotta meg gondolatait Gábor és ezzel már az aktuális darabjukra utalt, a Kövek a zsebben-re.

A Bartók Kamaraszínház produkciója, a kettejük rendezésében és előadásában, egy páratlan darab. A Kövek a zsebben egy olyan előadás, ahol kellékként 4 bőröndöt használnak és ketten bújnak bele 14 szerepbe. A nézőket is bevonják és részeseivé teszik a történetnek. Teljesen elrugaszkodnak a klasszikus színházi sémáktól és így nemcsak a darab, de az élmény is egy új formába kerül. Gábor elmondása szerint azonban sok munka volt vele, míg teljesen elkészült.

„Nem volt könnyű. Ez a darab két színészre íródott, szóval kézenfekvő volt, hogy megcsináljuk. Sok dolgunk volt a szöveggel, sokat kellett beleírni, kivenni belőle, hogy az egész anyag egyfelé tartson. Úgy kellett megoldani, hogy minden szerepnek meg legyen a saját története, mert az eredetiben a főszereplők kivételével a többi szerep szépen lassan eltűnik. Miután átdolgoztuk a szövegkönyvet, elkezdtünk a formájával foglalkozni, hogy mi az a helyzet/helyszín, amiben a legelőnyösebben tudjuk elképzelni. Mi az a tárgy (így jött a képbe a 4 bőrönd), amivel a legkönnyebben tudunk helyszíneket és szerepeket váltani és mi az a nézőtéri forma, ami segíti az előadást. Minél közelebb ülnek hozzánk a nézők, annál jobb, így találtuk ki, hogy legyen egy kör alakú nézőtér. Akik nézik, azok szintén részesei a történetnek. A bőrönd úgy jött mint ötlet, hogy ha egy bőröndöt leteszel a színpad közepére, akkor arról mindenkinek biztos van valamilyen gondolata. Általában valamilyen cselekvő dolgot jelent: vagy azt, hogy el fog utazni valaki, vagy azt, hogy most jött meg és ez a szimbolikus jelentése által erőt ad az előadásnak. A jelmezeknél pedig fontos volt, hogy önmagába ne jelentsen semmit, hogy át lehessen lépni az egyik figurából a másikba, de mégis valamit mutasson. (tradicionális ír parasztok viseletét nézegettük és így lett fehér ing, farmer, hózentróger összeállítás) A végén pedig egy tesztközönséggel finomítottunk egyes dolgokon.”

„Történet a barátságról, a reményről és az álmokról”

Marie Jones 1996-ben íródott díjnyertes sikerdarabja, ami 2001-ben elnyerte a legjobb vígjáték díját Londonban, egy hollywoodi filmforgatás kulisszái mögé kalauzol minket egy írországi kisvárosba, Kerrybe.
Charlie és Jake a két statiszta együtt próbálja meg túlélni a forgatás nehézségeit, a filmsztárok olykor elviselhetetlen allűrjeit, a kisváros emblematikus „őslakosait”, és közösen keresik a kiutat Kerryből egy jobb életbe, és ehhez saját filmjük elkészítését választják eszközül.

A darab különlegessége, hogy minden szereplőt a két statiszta kelt életre. Olykor másodpercenként váltva ugranak egyik szerepből a másikba: a hollywoodi primadonnától a kocsmáros Paddy-ig, az elviselhetetlen filmrendezőtől a tapasztalt Mickey bácsiig – így mesélve el saját történetüket.

Jászberényi Gábor

A 32 éves miskolci származású Gábor már gyerekként elkezdett érdeklődni a színészet felé. Az útja sok színpad felé vezette, köztük volt Pest, Székesfehérvár, Dunaújváros, illetve Kassa, ami emlékezetes számára, mivel nem mindennapi érzés volt egy határon túli magyar városban magyar nyelven, szlovák közegben játszani. Első rendezése és legkedvesebb emlékei pedig a székesfehérvári Merlin társulathoz kötik. Néhány darab, amiben láthattuk eddig: Kulcskeresők, A fösvény, A kis herceg és A padlás.

Gulyás Hermann Sándor

A 34 éves tiszaújvárosi Sándort már kisfiúként megfertőzte a színházi nyüzsgés. Akkor vált igazán biztossá, hogy a színjátszás ösvényére lép, mikor felvételt nyert a Budapesti Gór Nagy Mária színitanodába. Illetve nosztalgiával gondol vissza a tiszaújvárosi amatőr színjátszó csoportra, ahol olyan emberekkel dolgozott együtt, akik hatására állapodott meg végül az színészi út mellett, amit olyan darabok kereszteztek, mint például az Aida, Copperfield Dávid, Made in Hungária és a Jézus Krisztus Szupersztár.

Írta: Palotás Zsuzsi
Fotó: Gál Gábor
Forrás: Félonline.hu